Erdélyi Kálmán: Az Évszázad Mérkőzése – Joe Frazier vs Muhammad Ali

Sok mindent leírtak már az „Évszázad mérkőzéséről”, mégis Ali és Frazier első meccse olyan jelentőséggel bírt, és a két legenda olyan maradandót nyújtott, hogy nem lehet nem megemlékezni róla 49 évvel később sem. A sportág híres rivalizálásainak képzeletbeli rangsorában egyértelműen a két nehézsúlyú ikon trilógiája áll az élen.


1971. március 8-án a világ figyelme egy kicsiny kivilágított négyzetre összpontosult. A Madison Square Gardenben ekkor csapott össze két veretlen nehézsúlyú világbajnok, Joe Frazier és Muhammad Ali. Ebből a szempontból is sportágtörténelmi ütközet volt, ám a jelentőségét elsősorban nem ez adta. A ’70-es évek elején még javában dühöngött a vietnami háború, a polgárjogi és háborúellenes mozgalmak egyre erősödtek, az Egyesült Államok lakossága erősen megosztott volt a kérdésben. A két bokszoló is merő ellentettje volt egymásnak. Nem csak Vietnam kérdésében! Ali volt a katonai szolgálatot megtagadó hazafiatlan nagyszájú, Frazier a halk szavú patrióta. Ali a polgárpukkasztó muzulmán, Frazier a bibliát szorgalmasan olvasó baptista, Ali a lázadó, Frazier a hatalom kiszolgálója. Ráadásul Ali úgy kommunikált, mintha ő lenne a szegény feketék képviselője, Frazier pedig a fehérember szószólója. Fura paradoxon, hiszen korábbi társadalmi helyzete alapján Joe Frazier sokkal inkább megtestesítette fekete Amerikát, mint a viszonylagos jólétben felcseperedő Cassius Clay, azaz Muhammad Ali.

A mérkőzés iránti érdeklődés a fenti okokból kifolyólag is óriási volt. A kor műszaki színvonala nem tette még lehetővé, hogy annyi emberhez eljusson az esemény, mint Mayweather és Pacquiao ütközete, de a meccs körül folyó cirkusz, felhajtás, érdeklődés minden bizonnyal volt akkora, ha nem nagyobb. Korábban soha annyi ember nem nézett és nem várt így egyetlen eseményt, mint Ali és Frazier ütközetét. Alig egy nap alatt elfogytak a jegyek, a legdrágábbak eleinte 150 dollárba kerültek, ám néhány órán belül már 1000 dollárra ment fel az áruk. A felfokozott érdeklődésre és az esemény jelentőségére jellemző, hogy Frank Sinatra a Life magazin fotósaként akkreditáltatta magát. A zártláncú közvetítés szakkommentátora pedig Burt Lancaster volt. A rendezők nem tudták kielégíteni a sajtó érdeklődését, több mint 500 újságíró maradt parlagon, azaz csarnokon kívül.

Ma már bagatellnek tűnik, akkor azonban abszolút világcsúcsnak számított az a fejenként 2.5 millió dollár, amit a mérkőzés promóterei, egy Beverly Hills-i tehetségkutató ügynökség igazgatója, bizonyos Jerry Perenchio és a Los Angeles Lakers, illetve a Los Angeles Clippers multimilliomos tulajdonosa, Jack Kent Cooke ajánlottak fel a mérkőző feleknek. Aliék belementek, mint kiderült: vesztükre! A Madison Square Garden ugyanis 1.25 millió dollárt ajánlott plusz a bevételek 35%-át, ami így előre ezek szerint nem volt elég meggyőző, pedig mint kiderült, ha ezt a verziót preferálja a két tábor, akkor circa 9 millió dollárt vághatott volna zsebre a két öklöző. A főszervezők egyébként Los Angelesbe vitték volna a meccset a híres Forumba (a Lakers korabeli otthona), ám Frazier ragaszkodott a Madison Square Gardenhez. A boksz mekkája ugyanis kulcsjelentőséggel bírt Frazier addigi pályafutásában. Smokin Joe ott bokszolt többek közt George Chuvalo, Oscar Bonavena, Jerry Quarry ellen, ott szerezte meg a világbajnoki címet Buster Mathis legyőzésével, és szintén a MSG volt a helyszíne a Jimmy Ellis elleni TKO-sikerének, amellyel egyesítette a nehézsúlyú címeket. Frazier hallani sem akart róla, hogy az egyik legfőbb patrónusa kimaradjon a „buliból”, így végül a híres New York-i csarnoké lett a dicsőség és nem mellesleg a teljes jegybevétel. Ez volt egyébként a 17. nehézsúlyú világbajnoki címmeccs, amelyet a Madison Square Gardenben rendeztek.

Ali szempontjából az időzítés nem volt igazán szerencsés. Mindössze három hónap telt el az Oscar Bonavena elleni mérkőzése óta, amelyet TKO-val nyert meg a 15. menetben. Azt ugye mondani sem kell, hogy egy ilyen hosszú, kínkeserves meccs után nem igazán ideális 90 nappal később újra szorítóba lépni egy újabb 15 menetre kiírt meccsen. Ráadásul Bonavena és Frazier irtó kemény fickók voltak. A legnagyobb baj az volt, hogy Ali egy három és fél éves kényszerszünetet követően tért vissza és a philadelphiai bombázó elleni összecsapása mindössze a harmadik volt a sorban a pauza után. Azt már Jerry Quarry és Oscar Bonavena ellen is látni lehetett, hogy a kényszerpihenőnek bizony súlyos ára volt. Oda lett az addig csodált lábmunka, mozgékonyág, gyorsaság. Ali nem volt többé érinthetetlen, és ez bizony baljós előjel volt a fénykorát élő világklasszis és kőkemény Frazier elleni meccs előtt. Ráadásul a hivatalos címvédő (Ali a „nép bajnoka” volt) ugyanúgy hitt magában, mint Ali. Frazier ugyanúgy tudta, hogy győzni fog, mint Ali. A szokásos pszichés hadviselésével tehát Ali nem tudta úgy kizökkenteni lelki egyensúlyából Fraziert, mint korábbi ellenfeleit. Később kiderült, nem csak előtte, hanem a meccs közben sem. Frazier folyamatosan nyomás alatt tartotta a régi önmagát csak egy-egy percre felvillantani képes Alit, aki nem volt képes tartani az iramot, és a menetek múlásával egyre többször került a kötelekhez, ahol jöttek azok a félelmetes testütések és brutális erejű balhorgok.

Muhammad Ali és Joe Frazier, Philadelphia, 2003

A mérkőzést egyhangú pontozással Joe Frazier nyerte, Ali elszenvedte profi pályafutása első vereségét. A meccs másnapján egy riporter felvetette neki, hogy legyőzője előző este azt mondta: Alinak nem fog akaródzni még egyszer verekedni ellene. A Legnagyobb válasza csak ennyi volt: „Ó, mennyire téved…”.

A bizonyítási vágytól égő Frazier élete legjobbját nyújtotta, mindent kiadott magából, ennek következtében soha többet nem tudta megismételni ezt a teljesítményét. Ahogy mondani szokták, mindent otthagyott a ringben. Nem valószínű, hogy bánta, hiszen az Évszázad Mérkőzését, a leghíresebb bokszmeccset mégiscsak ő nyerte. És ezt soha senki nem veheti el tőle!

Erdélyi Kálmán

Komment