Popovics Tamás: Ökölvívás – Bajban a “szegények költészete”

Az elmúlt időszakban, a sajtóorgánumokban egyre több hír jelenik meg az ökölvívásról. No-nem, a szépségeit vagy a különböző nemzetek ökölvívóinak nemzetközi eredményeit taglalják az írások, hanem arról folyik a vita, hogy ez a csodálatos sportág a jövőben is helyet kapjon az olimpiákon vagy sem. Az, hogy mi vezetett idáig, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerülhetett, nem másnak a hibája, mint a szakmailag felkészületlen, pozíciókhoz, borsos fizetésekhez ragaszkodó, önös érdekeiket a sportág, a sportolók fölé helyező lelkiismeretlen embereké.

Megvallom számomra helyenként már-már a negyvenes-ötvenes évek bűnkorát idéző maffia sztorikba illő történetek valósága lengi be szeretett sportágamat. Pénzek tűnnek el egy feneketlen kútban, bírók döntenek el előzetesen megbeszéltek netán utasítások alapján sorsokat, eredményeket. Képzetlen sportvezetők jelölnek ki irányokat a megfelelő szakmai egyeztetések nélkül, és ha már itt tartunk, nem a szakma a tudás az útmutató irányelv, hanem a „bólogató Jánosok” biccentése, a haverok zsírosbödönhöz történő juttatása.

Egy sportág nem a sportvezetők jólétét hivatott szolgálni. Elsősorban az a célja, hogy a sportolón, annak teljesítményén keresztül a tisztes megmérettetés, a bajtársiasság, a szabályok betartása, az önfegyelem fontossága, a kitartás és a tisztelet üzenete eljusson a lehető legtöbb emberhez. Azon kívül pedig az, hogy a kitartó, munkájukat lelkiismeretesen elvégző, az adott sportág iránt elköteleződő sportolót segítse a kiteljesedésében. Sajnálatomra mindezen erények és célok jelen esetben ismét vesztésre állnak (mint a fogadásokat felügyelő maffiózók korában), mert úgy tűnik, hogy a sportolók és a sportvezetők „sportszakemberek” céljai különbözőek akár egy képzelt vagy valóságos gengsztertörténetben.

Bizonyára sokan látták Robert de Niro főszereplésével a Dühöngő bika című filmet. A film életszerűen mutatja be a háttérben zajló eseményeket, amelyek kéz a kézben járnak a valósággal. Jake Lamotta az ötvenes évek olasz-amerikai középsúlyú világbajnoka kilenc éven át nem jutott a világbajnoki cím közelébe, mert nem feküdt le, nem volt hajlandó engedni a New Yorki maffia zsarolásának. Ez alatt az idő alatt ugyan bizonyította rátermettségét, tehetségét és elszántságát, de mindhiába, az irányítás és a sportág körüli szervezési és egyéb jogok olyan emberek kezében voltak, akik megtehették és hosszú évekig meg is akadályozták, hogy célba érjen. És itt nem egyedi esetről beszélünk.

Manapság ha nem is ilyen, de az ökölvívásra tekintve aggasztó híreket olvasunk a nemzetközi sajtóban, megvett vagy utasított bírókról, előre levajazott eredményekről, és nem utolsósorban óriási összegekről, amelyek ellenőrzés pontos elszámolás híján és a felelősök megnevezése nélkül egy feneketlen kút, vagy mélyre varrott zsebek alján landolnak. Ám mintha mindez nem lenne intő példa, szűk kis hazám ökölvívó társadalmát is hasonlóan vészterhes idők sújtják. A hazai hírek sem számolnak be egyébről, mint a hajbókoló sógorok pozícióba helyezéséről a szakma érdemleges képviselői helyett, elhibázott bírói döntésekről, szakmailag képzetlen hiú és ostoba edzőkről és persze a versenyzők érdekeinek figyelembe vétele nélkül óriási pénzek rosszirányba történő vándorlásáról. Mindezek persze felelősök, felelősségre vonások nélkül történnek, miközben az eredmények mutatói már évek óta a kritikus pont alá süllyedtek. Csupa rossz és elszomorító hír, ami valószínűleg még csak a jéghegy csúcsára mutat, mellőzve a hegy egészének a megvilágítását.

Pedig az ökölvívás, mint arra már fentebb utaltam ennél sokkal több. Nem véletlenül ihletett meg számos nemzetközileg ismert-elismert írót, művészt, politikust, vagy átívelve határokat a társadalom minden szegmenséből polgárok millióit. Az irodalmi Nobel-díjas író Ernest Hemingway köztudottan az ökölvívás nagy rajongója volt. Néhányszor előfordult a kubai válogatott edzésein is, mi több, alkalmanként nem volt rest kesztyűt húzni a kezére. Következőképpen írta le az ökölvívás lényegét: „Az ökölvívás az önvédelem nemes művészete, egy fizikális sakkjátszma. Két intelligencia harca.” Ha mindez így van (márpedig állítom igen), akkor épp itt az ideje, hogy az aggasztó hírek és vészjelzések fellövése után rendet tegyenek az illetékesek a házuk táján!

Működőképes újstratégiákat már nem kell kidolgozni, felesleges azon fáradozni. A mondás szerint nem szégyen a jobbtól, okosabbtól tanulni, és mivel van a sportágnak egy kiválóan működő ága, nem ártana onnan ellesni azokat a fogásokat, amelyek célravezetők!

Hagyjuk hát, hogy ez a szép sportág továbbra is megmutathassa magát és mind szervezési, mind edzői, mind pedig versenyzői szerepét betölthessék azok, akik valóban hozzáértők és elhivatottak irányába!

Popovics Tamás

(író, egykori ökölvívó)